https://drive.google.com/file/d/1OOzuvqGESGTZIWPG8ZD3tVvRemsuNs_e/view?usp=drive_link
A köpönyegforgatók leleplezése
Ritka, és ezért különösen értékes egy drámaíró számára, ha a darabot a rendezővel vagy akár a társulattal való szoros együttműködés, közös alkotás során írhatja meg. Ezt az egyszerű kijelentést már a tartalomjegyzékkel cáfolja e kiadvány, mely tizenegy kortárs drámát sorakoztat fel. Mi a magyarázata ennek a súlyos anomáliának: a RÉV Színház rendkívüli vonzalmának a kortárs szerzőkhöz? A kőszínházaktól sem idegen ez a fajta munka, összehasonlításban azonban, a függetlenek között mégis gyakrabban fordulnak elő hasonló esetek – ezzel már közelítünk a rejtély megoldása felé. A kört tovább szűkítve az is feltűnő, hogy a színházi nevelési társulatok kapcsán kiemelkedően magas ez az arányszám. Alapos gyanúval élhetünk, hogy közöttük a kortárs szerzők módszeres alkalmazása már-már rendszerszintű jelenség. A RÉV Színház azonban még ebből a sorból is kiemelkedik az így elkövetett ősbemutatók magas számával. Céljuk eléréséhez nemcsak óvatlan szabadúszó írókat hálóznak be, nem riadnak vissza attól sem, hogy más társulatok állandó szerzőit csábítsák át magukhoz. Többen közülük aztán évekig nem tudnak szabadulni fogságukból.
Feljelentés azonban – ahogy a színházi élet e sötét bugyrában már megszokott – nem történt. Sőt, az áldozatok valamilyen bizarr Stockholm-szindróma következtében maguk kelnek a RÉV Színház védelmére. Kölcsönös inspirációval, a megszokott keretek közül való kilépéssel, folyamatos megújulási vággyal, és az ebben a körben mindenre magyarázatul szolgáló „kísérletezéssel” mentegetik a tettet. A másik oldalról sem marad persze el a magasabb célokra való hivatkozás, a társadalmi küldetés, a fiatalok, a jövő iránti elköteleződés szépen csengő eszmeisége mögé rejtőzés. Színészekként a megtévesztés a vérükben van, ám sosem hittük volna, hogy ezt ilyen szintre emelik.
Tevékenységükre a végső igazolást e kiadvány megjelentetésétől várják. Mire is számítanak? Talán arra, hogy az olvasók – akik voltak olyan szerencsések, hogy pedagógusaik fiatal korukban nem tették kötelezővé számukra az előadásaikon való részvételt, vagy felnőttként nem jártak azokba az „alternatív” színházi terekbe, ahová a fellépéseiket szervezik – így megfertőződhetnek? Vagy arra, hogy újabb szerzőket csalogathatnak ezzel magukhoz? Esetleg arra, hogy a kiadott szövegeket további társulatok tűzik majd műsorukra, egyfajta kanonizációs védőpajzsként szolgálva? Netán, hogy az úgynevezett TIE-előadásokhoz készült darabok bekerülnek a kortárs drámák sorába, mint egy új műfaj képviselői?
Nagy felelőssége van azoknak, akik kézbe veszik ezt a kiadványt. Végső soron ők fognak dönteni e szövegek sorsáról. Nem mondhatják, hogy senki sem figyelmeztette őket!
Szivák-Tóth Viktor